Mi jut először eszünkbe, ha a szenvedélyre gondolunk?
És a munkával, szakmával, karrierrel kapcsolatosan? A pálya szélén szinte önkívületi állapotban kiabáló és gesztikuláló edző? A heves kézmozdulatokkal vezénylő karmester? A konyhában őrülten rohangáló és szinte kapkodó szakács? Vagy a drámai darabokban játszó színésznő? Ők klasszikus válaszok lehetnének a kérdésre, hiszen náluk láthatóak a szenvedély jelei, melyek megjelennek gesztusaikban, mimikáikban, hangos szavaikban. De lehet-e szenvedélyes például egy tanár? Lehet-e érzelmileg magas hőfokon égnie egy kutatónak? Beleférne-e ebben a képünkbe egy tanácsadó?
Én úgy gondolom, hogy igen. Mert ha valaki folyamatosan többet akar adni, mint amit várnak tőle, amikor a szakmai fejlődés az élete részévé válik, ha a munkájára küldetésként gondol, mert segíteni, nevelni, jobbítani, fejleszteni vagy feltalálni szeretne valamit, esetleg egy életre szóló élményt nyújtani valakinek, akkor már igenis lehet őket szenvedélyesnek nevezni. Akik szívvel és szívesen végzik munkájukat. Vajon ki az, aki magára ismer? A Te munkád/foglalkozásod/szakmád/hivatásod is ilyen? Akkor szerencsés vagy. Vagy lehet, hogy tudatosan kerested azt a lehetőséget, ahol önazonosan tudsz dolgozni, alkotni, sikereket elérni. A többieknek pedig azt üzenem, hogy van ilyen állás, munkahely, pozíció. Csak meg kell találni, legelőször is magunkban, hogy mi is lehet az, amiért minden reggel lelkesen kelünk fel és kezdünk bele minden nap újra és újra.